A könnyekről…

Az igaz szeretet pillanatában énünk megreped. Vagy más szóval, megrendül.

Ha egy anya ránéz a pici gyerekére, nemcsak gyönyörűséget érez, hanem olyan megrendülést is, hogy bármikor el is tudná sírni magát. Ilyenkor „ragyog a szeme”.

Manapság legtöbbször szégyelljük a könnyeinket.

Miért is sírunk?
Igazából nagyon sok okból sírhatunk.

Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, vagy akár az intenzív szerelemtől.

Folyik belőlünk az, ami bennünk a leginkább tengerszerű: a sós könnyünk – elbőgjük magunkat.

Ebben a rideg világban a könnyeket a gyengeség jelének vélik. 

Az érzéketlenség a divat, nem az elérzékenyülés.

Gyenge embernek tartják azt, aki megrendül, és elsírja magát.

A mai modern emberhez hozzátartozik, hogy akár erőnek erejével is, de leküzdi a könnyeit. Visszatartja, mint a vizeletét. „Tartja magát” – mondjuk.

Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik:

„Vissza akartam tartani, de nem sikerült, s most bőgök, mint egy taknyos kölyök.”

Azt mondjuk „kiszökött a könny a szemünkből", mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából.

Főleg a férfiaknak nem szabad sírni, az már tényleg nem „férfias”.

Ezzel szemben a könny a megfagyott élet olvadása. A határaink oldódása. A letisztult lélek gyöngyei.

Szeretek, s ettől valami kőszerű keménység föloldódik bennem, s olvadni kezdek.

Ha valakid maghal és gyászolsz, nem a szomorúság csalja a könnyeket a szemedbe, hanem a magára hagyott szeretetérzésed elviselhetetlen fájdalma. Csak azt siratjuk, akit szeretünk.

Örömünkben is sírunk.

A könny misztikus folyadék. A megrendülés csalja a szemünkbe.

A szeretetünk sír Bennünk, Emberekben. (Boldogok vagyunk tőle, vagy nem tudjuk elviselni a hiányát.)

Az ölelkezés csúcspillanatában kibuggyannak szemünkből a kéj könnyei.

Néha a gyönyör pillanatában nem látsz a könnyektől.

S ha régen nem sírtál már, tudd, hogy igazi százezer voltos feszültséggel azóta nem szerettél!

A magyar „elérzékenyül”…-érzékennyé válik - érző, eleven lélekké.

Egónk azonban érzéketlen. Nem érez. Fél, szorong, siet, töpreng, okosodik, kalkulál, akar, mindenben a hasznát keresi – de nem érez.

Nem tud feloldódni.

Örökös önvédelemben él, és fél ellágyulni.

Olyan, mint egy számítógép, mely mindent tud csak sírni nem, csak érzelmeket nem.

Az érett lélek jele a sírni tudás képessége.

Nagyobb dolog, mint a nevetés. (És még ez is könnyeket csal a szemünkbe, ha valódi!)

A szégyenérzet, amit a sírás kelt bennünk, valamint a száraz, kietlen szívvel megélt élet, és mindaz, amit így ezáltal belenevelünk gyermekeinkbe, jól mutatja, hogy a mai világ hadat üzent minden lelki élménynek! 

A megrendült ember arcán mindig ott az őszinteség…mintha ez lenne az igazi arcunk, a legemberibb.

(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)