Valaha a vallás hét főbűnről beszélt.
Lényegében ezek lelkünk „főmotívumai”, melyekkel én-ünk azonosult.
Belekódolódnak lényünkbe, s innen kezdve már nem azt mondjuk, hogy ez a szenvedély hajt, hanem hogy ilyen emberek vagyunk: kevélyek, fösvények, buják, irigyek, falánkak, haragosak, restek a jóra.
Minden megszületésünk célja, hogy megtisztuljunk!
Ide hozzuk a földre szennyesünket kimosni.
Itteni sorsfeladatunk: megszabadulni attól, ami méltatlan hozzánk, s ami lelkünk világában mint rossz erő, mint sötét folt jelent meg rajtunk.
Ez nem erkölcsi, hanem lelki kérdés.
És kit zavar legjobban a sötét oldalunk? Természetesen minket magunkat.
Nem szeretünk együtt élni magunkkal.
Nem jó nekünk önnönmagunkkal.
Pedig megoldani minden problémát, csakis itt, a földi dimenzióban lehet.
Eleinte nemigen érzékeljük az uralkodó szenvedélyünket; azt, ami idehozott bennünket a földi Életbe.
De ahogy növünk - fejlődünk előbb-utóbb megszólal. Életünk későbbi fonalát alapvetően a főszenvedélyünk dönti el.
Mindaddig, amíg Te, vagy én és mindannyian áldozatos munkával, odaadással és kitartással önmagunkban ezt át nem minősítjük, addig ez a negatív hajtóerő fogja uralni az életünket.
A „léleknyitás” azt jelenti, hogy az ember legyőzi saját negatív hajtóerejét, saját démonát.
Kilép a jelleméből, és újra felépíti azt.
A sorsunk nem egyéb, mint jellemünk története.
(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)
