A méh szerepkörei

 

fotó: Pinterest

Kérlek Benneteket, fogadjátok szeretettel Gáborjáni Réka gondolatait a méhünkről. Azt hiszem ezt nem nagyon lehetett volna teljesebben megfogalmazni.

"...De a méhünk, mint ezt sok (pl. sámán) tanításból is tudhatjuk, mint energetikai szerv lényegesen többrétű, és a női ciklus és a gyerekkihordás “csak” az ún. elsődleges funkciója. A méh többről szól. Többre és másra is képes…

A méhünk a szakrális nőiség nagyrészt elfeledett bölcsességének tárháza és legtöbbször kihasználatlan teremtő erejének székhelye.

A Méh perspektívája

A méhünkben tudás lakozik. Régen ezt úgy mondták: “látás”. Ismerjük a mondást: szívével lát az ember… Hát ebben az értelemben a nő lát a méhével is. Innen ered a belső érzékelése, mélyebb meglátásainak nagy része, homályból körvonalazódó ráébredései és intuíciója innen fakad. Az amerikai indiánok tanításai szerint a szem látásmódja valójában a ragadozó életformánk öröksége. De a varázsló mesterek mindig is arra törekedtek, hogy túllépjenek a ragadozó szeme által észlelhető világ határain túlra.

Szerintük a nők rendelkeznek azzal a szervvel, a méhükkel, mely lehetővé teszi a belépést a tiszta érzékelés birodalmába. Jellegzetesen női paradoxon az, hogy adottságunknál fogva végtelen erő áll rendelkezésünkre nőként, ugyanakkor legtöbben semmiféle érdeklődést nem mutatnak aziránt, hogy birtokba vegyék ezt az erőt.

A méhünk antenna is egyben. Olyan szerv, ami befogadója, tolmácsa és elosztója azoknak a finomabb energiáknak, melyek az Anyaföld felől, a Holdtól, a Naptól és az egész Világegyetemből sugároznak rá(nk). Ezeket a hatásokat régen az asszonyok ismerték és tudatosan felhasználták, vagy épp óvták magukat tőlük. Teljesen természetes része volt életüknek a méh eseményeit (ciklus, várandósság) kozmikus kapcsolódásukban megtapasztalni. Ezeket a tapasztalatokat továbbadták egymásnak, lányaiknak.

Teremtő erő és manifesztálás

A méh teremtőerőnk középpontja. Az, hogy ez egy gyermek várása során hogyan mutatkozik meg, sok magyarázatot nem igényel, bár annál inkább lenyűgöző… De a méh nemcsak magzatot hordhat ki, és teremtésre, kreativitásra nemcsak addig képes, amíg a nő biológiai, termékenységi ciklusa aktív – tehát a méh még a menopauza után is élő, klimax után sem szárad ki, nem válik terméketlenné, csak átlényegül. Hétköznapi tapasztalásunk, ha kicsit jobban belegondolunk az, hogy nemcsak fizikai értelemben tudunk terveket megfoganni, “kihordani”, megtámogatni, és megszülni. Régen ennek szakrális hagyománya is volt: férfi és nő között egyezség születhetett, ahol a nő magába fogadhatta a férfi nem csak fizikai magját, hanem terveit és lényével, jelenlétével, átadódásra való képességével világra hozta azokat. Ha magunkba nézünk láthatjuk, hogy ezt a mai napig csináljuk. Fontos kérdés azonban az, hogy ezt mennyire tudatosan tesszük? Mennyi valóban felvállalt beleegyezéssel, vagy mennyi kihasználtsággal, vagy fordítva: mennyi mártírom önfeláldozással?"

A teljes cikket a noijoga.me oldalon találjátok meg.

Ego-Alterego

Pavel Bergr: A csend című képe

A méltóság, avagy húzd ki magad!

Kétféle méltóság van.

Az egyik: amit a világ ad az embernek. (De ezt könnyen el is veszítheti!)

A másik: amit az ember ad saját magának.

Ez utóbbi sajnos nagyon ritka.

A legtöbb női élet gondja itt van: nem tudnak igazi méltóságot teremteni magukban.

Ez a habitus természetesen a több évezredes alárendeltség és kiszolgáltatottság eredménye is.

Egy nő nem, vagy csak nehézkesen tudja igazán megélni a saját női önérzetét, ha az életének értelme mindig másoktól függ, vagy ha csak akkor lesz boldog, vagy boldogtalan, hogy a férfiak miként vélekednek róla. 

Néha rémisztő, hogy nők milyen megalázó helyzetben élnek, és ezt önként milyen sokáig tűrik !

Valójában pedig minden nő: Királynő. Királynő a szó legpozitívabb értelmében. És ezt neki magának kellene   tudnia magáról. És még akkor is ha úgy gondolja, ezt párja, vagy környezete nem veszi észre. 

Ezt a fajta méltóságot azonban nem téveszthetjük össze a hiú beképzeltséggel.

A méltósághoz nem kell senki. Egyedül egy szobában is lehet méltóságunk, mert ez nem egy rang, amit kapunk, amit mások aggattak ránk, hanem olyan tulajdonság, amit MI adunk, és csakis MI adhatunk magunknak.

Nem másoktól függ, és nem a külső élethelyzettől.

Jézus élete méltatlanságok sorozata, mégis a méltóságát soha egyetlen pillanatra sem veszítette el. Az életét odaadta, a méltóságát nem!

Igazi arcunk ugyanis Isteni és fenséges.

Ezt a fajta méltóságot kell megtalálnunk magunkban. Ha nem megy magától, akkor önismereti munkával.

Ha elsőre úgy találjuk, hogy bizony nincs mit szeretnünk, tisztelnünk magunkban, akkor írjunk minden nap este egy sikerlistát, vagy egy hála-listát. Hogy aznap mit csináltunk jól, vagy miért vagyunk - lehetőleg leginkább magunknak - hálásak.

Ezekre a listákra a legapróbb dolgok is kerüljenek fel, pl: sikerült felfedezni egy apró szépséget, és megélni azt, örülni neki, mint a gyerekek/ hogy segítettünk egy idős embernek átkelni az úton/ vagy ma is elvégeztük, amit terveztünk/ vagy éppen megengedtük magunknak, hogy pihenjünk/ hogy ma többen megdicsértek, mert jól megválasztott fülbevalót viseltünk/ de éppenséggel az is hatalmas siker, ha mi dicséret nélkül is jól éreztük magunkat abban a fülbevalóban...

És igen, olvassuk vissza hetente... havonta.

Önnön méltóságunk megtalálása fontosabb, mint egy jó párkapcsolat, hisz a jó párkapcsolat is egyenrangú felek kiteljesedésével működik, nem pedig bármelyik fél uralkodásából, és/vagy a másik fél gyámolításából.

És egy férfi titok:

A férfiak a nőkben látszólag odaadó, alázatos társat keresnek, gondoskodó pótanyát, aki fölnéz rájuk, isteníti őket, s akinek „urai” lehetnek.

Viszont az a Nő, akinek nincs méltósága, hosszabb távon nemigen kell nekik (sem)!

Ez nemcsak a házasságra, de a szexualitásra is vonatkozik.

A legyőzötteket ott sem szeretik.

A férfiak - a lelkük mélyén – nem rajongó szolgákat, hanem királynőket akarnak, és ezen Királynők mellett akarnak ők is kiteljesedett, méltósággal teli Királyok lenni. 
Olyan Királynők mellett, akinek tartása van, és olyan Királyok, akiknek a gerince egyenes! 

Ez egyszerre spirituális, pszichológiai, testi és morális igazság! 

Hogy vezet át a méltóság fizikai szintről a szellemi szintre? 

Jól mutatják, például a  magyar „derekas” és „gerinces” kifejezések, amely szavak az ősi jóga ismeretének titkáról árulkodnak.

Ott, a gerincünkön húzódnak ugyanis testünk láthatatlan energiavezetékei, a finomanyagú „forró drótok”, nemiségünk és szellemünk között.

Rajtuk lényünk pörgő erőcentrumai, a csakrák.

Ha a testünk nem egyenes, ha nem vagyunk „gerincesek”, és fejtetőnk, a koronacsakránk, nem pontosan az égbolt közepére mutat, akkor elveszítjük kapcsolatunkat az istenivel – elveszítjük égi áramszedőnket.

Ezért van az, hogy a jógában éveken át csakis a szép, egyenes ülést tanítják.

Azt mondják a zen mesterek, ha már ülni tudsz, szinte mindent tudsz, mert egy „derekas” emberben, akinek a gerince nyílegyenes, az erők ágyéktól a fejtetőig, földtől az égig szabadon áramlanak, s így veszi az adást.

Behangolta magát.

Ráadásul önmaga is, belül rendben van.

Tested-lelked antennáit be kell állítanod és rá kell hangolnod az ismeretlen, magasból érkező adásra.

A „fentieket” csakis így hallhatod.

Görbe, púpos, egyensúlyát vesztett test olyan, mint egy felbillent antenna – ezért a mondásnak, hogy „Húzd ki magad!” – egyszerre van testi és lelki értelme is.

A méltóság azt jelenti, hogy testi és lelki értelemben is húzd ki magad!

Szerintünk azért álltunk valaha 2 lábra, s emelkedtünk ki állattestvéreink közül, mert fejünk búbját vonzotta hazánk, a magas ég.

Emberré akkor lettünk, amikor kihúztuk magunkat. S addig is leszünk emberek, amíg így tartjuk magunkat. Ez az oka, hogy eredendő méltóságunkat soha senkiért, sem szerelemért, sem a férjét, sem a gyerekért nem szabad föláldozni!

A méltóság feláldozása - az alázat és a teljes szívből, szeretetből adott szolgálat nem ugyanaz, nem is szabad összekeverni.

Méltóságod része igenis, hogy alázattal tudj mások felé fordulni, hogy meg tudd a szeretteidért tenni mindazt, amire valóban szükségük van, de méltóságod része az is, hogy mindeközben Te Te maradsz, és tudod, merre tartasz. 

(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)

Jelképes beavatás a lét titkaiba...A sakk!

( Ben Stagl: Stilizált sakk-királynő A kép forrása: corvalliscommunitypages.com )

Valamikor az ősidőkben egy indiai uralkodó, akit Isten „Világkirállyá” tett a földön, tanácsot kért a bölcsektől hogyan éljen, hogyan oldja meg népe sorsának gondjait.

És a bölcsek megálmodták számára azt a játékot, amit később sakknak neveztek.

(Arab, perzsa közvetítéssel jutott el hozzánk, Perzsiában a királyt sahnak nevezték)

A sakk nem játék, hanem jelképes beavatás a lét titkaiba.

Olyan, mint az élet.

Egy tökéletes, kicsinyített világdráma.

Szanszkrit néven: vastu mandala.

Ebben benne van minden, a fény és a sötétség harca, a földi létnek és emberi sorsnak minden lehetséges titka és helyzete.

És ez mennyire igaz!

2 szín: fekete és fehér küzdelme. 64 lehetséges léthelyzet, ahogy 64 kocka.

Ezekből a teremtési mintákból áll elő a földi lét minden lehetséges variációja. A 64-es szám éppúgy szerepet játszik az életet eldöntő DNS szerkezetében, mint a Neumann-féle őskomputerben...

A világdrámát különféle erők – jelen esetben bábuk – vívják egymás ellen.

Mindegyik bábunak más a dinamikája.

A játék szíve: a Király.

A sah, A férfi.

Ugyan hatalmas hadserege van neki… 

De a legügyesebb és leghatalmasabb védelmezője, a lélek: a Királynő. A felesége.

Úgy is mondják a Vezér, mert ő az akiben a Király minden képessége testet ölt.

A Királynő a legerősebb, legértékesebb bábu az élet tábláján – a férfi vezére. Ő az, aki hosszában és keresztben is uralja az egész terepet. A győzelem vagy vereség jórészt tőle függ...

A Világ Királya nem csinál semmit! Nem is tud!

A bölcsek úgy látták, hogy ez a koronás Hím teljesen inaktív.

Mindig csak egyet-egyet lépeget, csak totyog óvatosan. Ráadásul nagyon érzékeny. Ha valaki megközelíti, azonnal menekül oda, ahol nincs veszély. És mindenki rohan védeni őt, mert ha nem a játéknak vége.

Ha király meghal mindenkinek vége: a feleségének, a népének is. Őt, a Férfit, a Teremtés koronáját, a  valójában gyenge mimózát óvni kell. 

Még a szeretett Királynő is bármikor feláldozhatja magát uráért, de ő, az önmagában impotens Férfi: soha.

Csak nézi, hogy mások, miképp háborúznak, s halnak meg érte. A parasztok is csak egyet-egyet léphetnek, mint dicső Uruk. De ha a paraszt időben és jól hal meg, Királynő lehet. A szegény proli feltámad és akár a Király felesége is lehet. (mint a mesékben például a szegény kosárkötő lánya.)

Nővé lényegül a paraszt, Királynővé, csak azért, hogy legyen, aki megvédje, mert egy erős asszony szeretete és védelme nélkül ez a koronás pasi, ez a hímisten, egyszerűen életképtelen.

Ha történetesen már minden szereplő elhullt, s csak 2 férfi marad a táblán – a játéknak vége.

Mind 2 impotens kakas csak állnak, és tehetetlenül totyogva kerülgetik egymást – örökkön-örökké.

Egyedül mindketten bénák. (mint oly sok agglegény...)

Hát így látták valaha a bölcsek a Férfi és Nő viszonyát.

S még azt is hozzátették, hogy:

Az Igazi Férfi minden ereje, hatalma s világformáló képessége a Nőben s a Nőből bontakozik ki. 

Ő a vezér, aki a Férfi sugárzásait felfogja és megvalósítja.

Vagyis olyan, mint egy jó feleség. Akitől minden függ 

(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)

Lelkünk másik fele…

(Lena Reznikova:  Soulmates) 

A „dualitás”, amit az ősi kultúrák, főleg a görögök, úgy tanítottak, hogy az  istenek a lelkeket párosával küldik a világba.

Pontosabban minden lelket különválaszt, hogy külön sorsot élve, majd végül megtisztulva, egymásra találjanak. (monda, mítosz jelleggel a legtöbb vallásban megjelenik a férfi-női egység szimbóluma - így a keresztény hitvilágban Éva teremtése / borda-történet )

Így egy emberből lesz kettő.

Egyetlen láng két nyelvre hasad, külön lobog, de magjuk örökké egy és azonos.

A szerelem élménye ezt az érzést szabadítja fel lelkünk mélyéről:

Nem vagyok többé félbetépve!

Megtaláltam a lelkem másik felét!

(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)

Egymásban élünk…

(a szeretet egységének jelképe)

Egyetlen csontsejtben benne van az egész ember, sőt valamennyi ősének minden lényeges információja.

Egymásban élünk…

A modern fizika tudománya ezt sokkal jobban tudja, mint a magányosságba fagyott, rögeszmés eszünk.

A tudomány „hálózatról” beszél, „pillangó effektusról”, „morfogenetikus mezők”-ről.

Tudja, hogy egyetlen ikerfoton pörgésének megváltoztatásával az ellenkező irányú végtelenbe száguldó társának pörgése is azonnal megváltozik.

…Mert minden szétválaszthatatlan egységben él! Akármilyen távol is - de együtt vannak. Sohasem váltak el. Egyek.

Csak a tudatlan ember hiszi azt, hogy ő egy magánvállalkozó, aki nem tartozik senkihez, hogy neki magánvagyona, magánlelke, magánélete van, amiben mások csak bábuként statisztálnak.

Sőt a Földet is holt díszletnek tekinti, ahol az ő személyes magándrámája zajlik…

„Szeretet nélkül az élet: őrület.” – mondja Hamvas Béla

Aki szeret, annak nem lehet hazudni!

A nők jobban szeretnek manapság, mint a férfiak.

Ők (mi) még képesek (vagyunk) látni a férfiak gondolatait és érezni a lelküket.

Íme egy példa:

Ha mondjuk egy férfi azzal kérkedik, hogy őt nem tudja kiismerni a felesége, pedig ő régóta csalja és az asszony nem tud róla, ott 2 eset lehetséges:

1. Nagyon is tud a feleség róla, de megfontoltan, bölcs okból hallgat.
2. Nem szereti őt, s így valójában nem tudja, nem is érdekli mi történik benne.

Rendszerint azonban az első esetről van szó: vagyis a férfi oly mértékig „magánőrült” – azaz szeretet-képtelen -, hogy még azt sem veszi észre, hogy a másik (a felesége) tudja a titkát, de úgy tesz szegény, mintha nem tudná. Hallgat.

Ez a hallgatás azonban fájdalommal jár. Ez a férfi pedig éppen a szeretetre való képtelensége okán azt sem látja, hogy a társának valami nagyon fáj.

Ahol szeretet van, ott nem lehet hazudni.

Ha létezik „misztikus tudás”, az egymást szerető embereké bizonyára az!

Amikor az emberek összekötik az életüket egymás sorsát is élni kezdik.

Van akit megnyomorít egy párkapcsolat és van, akinek az életét menti meg.

Sorsunk nem csak egyéni, de kollektív vállalkozás is.

Az ashrama karma – ahogy a hinduk mondják, „közösségi sors”.

Mi erről egyre kevésbé tudunk, mert a szeretetlenség őrületében élünk.

Örökös önvédelemben, abban a hiedelemben, hogy letépjük magunkat a többiekről.

Pedig az, hogy mindenkinek sorsa összefügg népe, családja, gyerekei, szomszédai, … sorsával is az egy alapvető igazság.

(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)

A könnyekről…

Az igaz szeretet pillanatában énünk megreped. Vagy más szóval, megrendül.

Ha egy anya ránéz a pici gyerekére, nemcsak gyönyörűséget érez, hanem olyan megrendülést is, hogy bármikor el is tudná sírni magát. Ilyenkor „ragyog a szeme”.

Manapság legtöbbször szégyelljük a könnyeinket.

Miért is sírunk?
Igazából nagyon sok okból sírhatunk.

Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, vagy akár az intenzív szerelemtől.

Folyik belőlünk az, ami bennünk a leginkább tengerszerű: a sós könnyünk – elbőgjük magunkat.

Ebben a rideg világban a könnyeket a gyengeség jelének vélik. 

Az érzéketlenség a divat, nem az elérzékenyülés.

Gyenge embernek tartják azt, aki megrendül, és elsírja magát.

A mai modern emberhez hozzátartozik, hogy akár erőnek erejével is, de leküzdi a könnyeit. Visszatartja, mint a vizeletét. „Tartja magát” – mondjuk.

Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik:

„Vissza akartam tartani, de nem sikerült, s most bőgök, mint egy taknyos kölyök.”

Azt mondjuk „kiszökött a könny a szemünkből", mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából.

Főleg a férfiaknak nem szabad sírni, az már tényleg nem „férfias”.

Ezzel szemben a könny a megfagyott élet olvadása. A határaink oldódása. A letisztult lélek gyöngyei.

Szeretek, s ettől valami kőszerű keménység föloldódik bennem, s olvadni kezdek.

Ha valakid maghal és gyászolsz, nem a szomorúság csalja a könnyeket a szemedbe, hanem a magára hagyott szeretetérzésed elviselhetetlen fájdalma. Csak azt siratjuk, akit szeretünk.

Örömünkben is sírunk.

A könny misztikus folyadék. A megrendülés csalja a szemünkbe.

A szeretetünk sír Bennünk, Emberekben. (Boldogok vagyunk tőle, vagy nem tudjuk elviselni a hiányát.)

Az ölelkezés csúcspillanatában kibuggyannak szemünkből a kéj könnyei.

Néha a gyönyör pillanatában nem látsz a könnyektől.

S ha régen nem sírtál már, tudd, hogy igazi százezer voltos feszültséggel azóta nem szerettél!

A magyar „elérzékenyül”…-érzékennyé válik - érző, eleven lélekké.

Egónk azonban érzéketlen. Nem érez. Fél, szorong, siet, töpreng, okosodik, kalkulál, akar, mindenben a hasznát keresi – de nem érez.

Nem tud feloldódni.

Örökös önvédelemben él, és fél ellágyulni.

Olyan, mint egy számítógép, mely mindent tud csak sírni nem, csak érzelmeket nem.

Az érett lélek jele a sírni tudás képessége.

Nagyobb dolog, mint a nevetés. (És még ez is könnyeket csal a szemünkbe, ha valódi!)

A szégyenérzet, amit a sírás kelt bennünk, valamint a száraz, kietlen szívvel megélt élet, és mindaz, amit így ezáltal belenevelünk gyermekeinkbe, jól mutatja, hogy a mai világ hadat üzent minden lelki élménynek! 

A megrendült ember arcán mindig ott az őszinteség…mintha ez lenne az igazi arcunk, a legemberibb.

(A cikkben Müller Pétertől idéztünk.)